|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 2 találat | lapozás: 1-2 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Carstens, Karl 2009. december 4.Becslések szerint a román kommunista rezsim több mint egymilliárd dollárt zsebelt be az egykori Nyugat-Németországtól a romániai szász és sváb kisebbség kiárusításáért. A román hatóságok a rendszerváltás után húsz évvel sem hozták nyilvánosságra az erről szóló dokumentumokat, mivel feltételezések szerint az egykori emberkereskedelemben érintett politikusok egy része ma is aktív szerepet tölt be a közéletben. A hosszan tartó titkolózás már csak azért is furcsa, mivel a kommunizmus rémtetteit elítélő Traian Basescu államfő mandátuma alatt a volt kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáté több mint kétmillió dossziéja került át a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottsághoz (CNSAS). Marius Oprea történész, a Kommunizmus Romániai Bűncselekményeit Feltáró Intézet (IICCR) vezetője szerint beszélni kell erről, felelősségre kell vonni a kisebbségek kiárusításában szerepet vállaló, ma is élő személyeket, tettükkel kimerítették az emberkereskedelem fogalmát. Németországi újságírók és kutatók szerint Bukarest először nem is az 1965-ben hatalomra került Nicolae Ceausescu vezette diktatúra, hanem jóval korábban, a Gheorghe Gheorghiu-Dej fémjelezte rezsim idején ajánlotta fel a Német Szövetségi Köztársaság vezetőinek, hogy fejenként ezer dollárért hajlandó kiengedni az országból a német ajkú polgárokat. Az egykori román kémfőnök, az 1978-ban az Egyesült Államokba disszidált Ion Mihai Pacepa tábornok Vörös horizontok című könyve szerint az emberkereskedelembe Gheorghiu-Dej kezdett az ötvenes években a romániai zsidók kiárusításával, amelyet aztán Ceausescu „vitt tökélyre” a következő évtizedekben, kiterjesztve az „üzletet” a németekre is. „Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink” – hangoztatta szűk baráti körben Ceausescu, aki kortól, iskolázottságtól, szakmától, alkalmazástól és családi állapottól függően szabta meg az illető kisebbségek „eladási értékét”. Ennek megfelelően a hetvenes években például Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. Az NSZK külügyminisztériumának államtitkára, Karl Carstens akkori – az ország későbbi államfője – által aláírt 1963-ból származó dokumentuma azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, hogy különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására” – vagyis ezer márkát minden egyes erdélyi szászért és svábért. A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceausescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek, ugyanakkor az anyaországukba emigráló németek külön fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért (mindezt közvetítőknek nevezett szekusügynököknek), majd pedig a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért. Az évek során Bukarest többször felsrófolta a tarifát, így a hetvenes években az NSZK 5–10 ezer márkát fizetett egy egyetemi hallgatóért, 11 ezret egy felsőfokú végzettséggel rendelkező személyért és háromezret egy szakképzett munkásért. Nem hivatalos németországi becslések szerint 1967, a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok helyreállításának éve és 1989 között Románia mintegy 1,5 milliárd márkát (akkori árfolyamon 1,2 milliárd dollár) zsebelt be Nyugat-Németországtól az erdélyi szászokért cserébe. Emiatt az 1956-ban még közel 400 ezer főt számláló romániai német kisebbség létszáma az 1992-es népszámlálásra 111 ezerre apadt, számuk pedig jelenleg alig haladja meg a 60 ezret. Hasonló a helyzet a zsidók vonatkozásában: népszámlálási adatok szerint a második világháború idején mintegy 400 ezer romániai zsidó élte túl a holokauszt borzalmait, számuk 1961-re 225 ezerre, 1968-ra pedig százezerre apadt. Az 1992-es népszámláláskor alig több mint 9000-et, a 2002-es összeírás során ugyanakkor 6179 zsidót regisztráltak (1989 után már többnyire önként távoztak az országból). /Rostás Szabolcs: Romániai kisebbségek exportja. = Krónika (Kolozsvár), dec. 4./2013. május 6.Egy kilogramm GündischRomániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre. Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának. Fejpénz bőröndben A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására". Országépítéstől a vészes fogyásig A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem. Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora. A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért. „A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben. Kényszerű, majd önkéntes exodus A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni. A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind." Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-2
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
